Amikor először a kezembe adták a lányomat, alig láttam Őt. Remegtem, mint egy nyárfalevél. A könnyeim eltakarták előlem. Megszámlálhatatlanul sok gondolat cikázott a fejemben, szinte fel sem tudtam fogni a pillanatot, csak sodortak magukkal az események, érzések, gondolatok. Egyszerre voltam boldog, büszke, megérintődött, és volt bennem félelem, szorongás, és végtelen tettvágy. Ott és akkor szinte magamon kívül suttogtam a lányomnak, és talán picit magamnak is: „Vigyázni fogok rád.”
Egy teljesen új élet kezdődött, egy új, addig teljesen ismeretlen világba csöppentem, amiben akkor még csak a saját történetemre, a szüleimtől megélt tapasztalásokra, és az addig gondosan dédelgetett álmaimra és reményeimre támaszkodtam.
Így több, mint tíz év távlatából visszagondolva a félelem és a bizonytalanság teljesen természetes volt és inspiráló is..
A félelem és bizonytalanság, mert még soha nem voltam felelős egy másik ember életéért, aki ráadásul teljesen ki van szolgáltatva az őt körülvevő világnak, és erős túlzással, de csak rajtam múlik, hogy hogyan alakul az élete, a sorsa.
Igen, ezt így, ennyire sarkosan gondoltam, ezzel nagyítva fel önmagam számára is hatalmassá a felelősségérzetet és a 3,5kilogrammnyi életfeladatot, aki ott szuszogott a karjaimban…
Innen indulva úgy éreztem, hogy majdhogynem a sötétben, rengeteg sok kérdésem átláthatatlan erdejében bolyongva vágok neki ennek az útnak.
Mi az én feladatom most?
Az a kérdés volt talán a legfontosabb bennem akkor és az azt követő időkben, hogy mit kell vajon megtanulnom magamról ahhoz, hogy a gyermekemből reziliens, önállóan gondolkodni tudó és akaró ember váljon, mire felnő?
Körül vagyunk párnázva nagyon sok hasznos és jó könyvvel, amelyek tele vannak tanácsokkal és tudnivalókkal a gyermeknevelés összetett és gyakran embert próbáló feladataival. Hálás vagyok ezért, mert ezek nélkül még nehezebb lett volna.
A gyermekeink, és a minket körülvevő világ azonban gyorsan és folyamatosan változik, mellyel fontos, hogy mi is lépést tartsunk.
Ebből a szempontból tekintve a helyzetre, a világ és a gyermekeink folyamatos változására, mely a fejlődésükből fakad, érdemes meg-megállni és feltenni magunknak a kérdést:
- Vajon eleget tudok a gyermekemről?
- Tisztában vagyok azzal, hogy mi foglalkoztatja mostanában?
- Elég figyelmesen hallgatom?
- Látom-e Őt a feszes, sokat dolgozós, tesóval foglalkozós, háztartásvezetős mindennapok sodrában?
- Olyannak látom Őt, amilyen Ő valójában, vagy olyannak, amilyennek látni szeretném?
- Kicsit mélyebben: vajon a jót is látom benne, vagy csak a hibáit?… Melyikből látok többet?
Mi miatt fontos feltenni magunknak ezeket a kérdéseket?
Mert a mindennapok történései közepette könnyen elveszíthetjük a gyermekünkkel való szoros kapcsolatot. Mindent meg szeretnénk oldani, tenni, venni nekik, számukra, gondoskodásból, szeretetből.
Azonban a gyerekek érzik a láthatatlan antennáikkal, hogy jelen vagyunk-e lélekben is, tényleg ott vagyunk-e velük, mellettük a figyelmünkkel, érzéseinkkel, vagy csak a testünkkel.
Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, tehát jelen tudjunk lenni a gyermekeinkkel, önmagunkkal érdemes jóban lenni. Tudatában lenni a saját lelkiállapotunknak, érzéseinknek, szükségleteinknek. Ha ezzel rendben vagyunk, tudunk kapcsolódni a gyermekeinkhez is, az ő érzéseihez, megteremtve ezáltal a szoros kapcsolat alapját.
A szoros kapcsolat közöttünk ugyanis energia, mely kényelmet, szabadságot és biztonságot nyújt, mindkettőnk számára.
Honnan lehet érezni, tapasztalni, hogy rendben vagyok magammal? Ezáltal a gyermekemmel a kapcsolat közöttünk szoros? Hogy ott áramlik közöttünk az energia?
Például onnan, hogy el tudom magam engedni, tudok valóban jelen lenni a gyermekemmel, mikor együtt vagyunk. Mikor képes vagyok nem azon agyalni, hogy mikor jár le a mosógép, tejóég, mekkora kupleráj van a nappaliban, vagy, amikor nem ostorozom magam, hogy ma is ebédet rendeltem ahelyett, hogy főztem volna…
Amikor szabadon és önfeledten tudom kifejezni magam a gyermekem előtt, meg tudom hallani, hogy ő mit szeretne, és meg tudom látni, hogy az neki miért jó, mi örömét leli abban a kérésben, melyet hozzám intéz.
Amikor erre képes vagyok, magam mögött tudom hagyni az aggodalmaimat, frusztrációimat, elvárásaimat, csalódásaimat magam.
Ha erre képes vagyok, nyílt szívvel és odafigyeléssel fordulni felé, új oldalról láthatok rá arra a másik emberre, aki a gyermekem.
Igen, ő is egy másik ember, aki nem az én klónom, nem az én és a férjem 2.0-ás változata, hanem egy önálló személyiség. Aki hasonló ugyan hozzánk, de mégsem ugyanaz…
S ha én rendben vagyok magammal, meg tudom látni a gyermekem tőlem való különbözőségében is a szépet, a gyönyörűt, a szerethetőt.
Lehet, hogy túl idealisztikusnak, néhol távolinak, egyben vágyott állapotnak érzed a fenti sorokat?… Én is éreztem ezt.. Elég sokáig… Azonban a jó hír, hogy az önismeret, az önmagunkon végzett munka, önmagunk tanulása, felfedezése lelkünk szépségeinek és sérüléseink gyógyítása, minden egyes nap efelé a kapcsolódás felé visz.
Segít magammal jóban lenni és ezáltal másokkal is.
Hogyan?
Beszélgess. Olvass. Keress új nézőpontokat.
Ha úgy érzed, hogy egy ponton elakadtál, keress olyan barátokat, ismerősöket, vagy egy elfogadó, ítélkezésmentes segítőt, aki(k) néhány beszélgetés alatt megmutatjá(k) hol találod azt az egyensúlyt, békét magadban, amit mindig kerestél és ott van benned már most is.
Írta: Molnárné Gyuris Edit – coach
